Együtt jártak már több, mint egy éve, boldogan sétáltak mindig kéz a kézben. Örültek egymásnak, csak egymásért voltak, amiért a szüleik eleinte szóltak, de aztán beletörődtek, hisz nem tudták egymástól eltiltani őket. Hosszú országúton el- s visszacikáztak, ott csak ketten voltak, egymásra vigyáztak. Egyetlen kérése volt csak a fiúnak, nálanélkül soha ne induljon útnak. Két motoros útja soha el nem vált, bánatuk, ha volt is, az úton tovaszállt, a látóhatár szélén ha két motoros megjelent, ezt leírni nem lehet, ezt érezni kell. Fekete bőrkesztyű, fekete szkafander, fekete bőrnadrág, s nem egyszerű farmer, fekete csizmában, nyakukban kendővel szálltak versenybe a száguldó felhőkkel. Ők is, mint más szerelmesek, sokat veszekedtek, de csak addig tartott, aztán kibékültek. Ám egy napon minden másképp történt, nem tartották be a jól bevált törvényt, távozás előtt a búcsú elmaradt, s mindez egy álom, egy félreértés miatt. Hosszú napokig nem is látták egymást, a szülők már azt hitték, mindkettőnek van más, de őket kínozta egy titkos sejtelem, az egymás iránt érzett még mindig forró szerelem. Hihetetlen lassúsággal teltek el a hetek, és még nem békéltek meg a megsebzett szívek, mindkettő bánkódott, mindkettő szenvedett, kínosan teltek a napok, éjjelek. Egyre csak azon törték a fejüket, a békülés útja vajon melyik lehet. Egy csillagtalan, borús éjszakán elhatározásra jutott a lány, tudta, hogy egyedül mit sem ér az élet, s hogy barátjától bármikor bocsánatot kérhet. Megszilárdult fejében a hirtelen gondolat, nem is töprengett oly sokat. Hirtelen gyorsasággal be is öltözködött, szájára szokás szerint fekete kendőt kötött. Barna, hosszú haját most is fölcsavarta, hogy lány volt a ruhában, ki gondolta volna. Eszébe sem jutott, hogy megvárja a reggelt, felrakta fejére a fekete szkafandert, lenn az udvaron felült a motorra, s csak akkor jutott eszébe, amikor berúgta, volt egy kérése régen a fiúnak, „nálanélkül soha ne induljon útnak” . Keze ekkor rátalált egy féltve őrzött képre, elővette, megcsókolta, s fölnézett az égre. Érezte, ha most el nem indul, szíve nyomban meghasad, hogy mi járt ekkor a fejében, örökre titok marad. Szemeiben ekkor már könnyek égtek, még egyszer jól megnézte a képet, s visszatette a bőrkabát mögé. Gázt adott, ugratott, s mire az utcájukból kiért, már csak a motorjának s az álmainak élt. Egész úton arra gondolt, mi lesz, ha majd odaér, több volt neki szerelme, mint koldusnak a friss kenyér. Gondolatai már messze jártak, csak nézte az utat, és nem vette észre, hogy mindjárt odaér a felbontott részre. Az utolsó pillanatban egy nagyot fékezett, de a sebességtől oly gyorsan megválni nem lehet. Utolsó percében is az járt a fejében, hogy nem nézhet többé a fiú szemébe, meg sem ölelheti, kezét nem foghatja, ezután már többé meg sem csókolhatja. Fájdalmait leküzdve csendesen suttogott, a halál küszöbén a fiútól búcsúzott: ” Ne haragudj rám, hogy elmegyek, de ígérem, ezután is mindig veled leszek, légy boldog, akkor én is az leszek, ne feledd el azt, hogy csak téged szeretlek.” Egyetlen vércsík volt, ami a szkafander alól a szájából kibuggyant s az arcán végigfutott. Ott feküdt az úton, fekete ruhában, a motor közelében, a holdfény árnyékában. Pontosan egy éve ennek az éjszakának, a fiú eleget tesz becsületszavának, megfogadta ugyanis még ott zokogva, hogy életében már csak egyszer ül motorra. A megbeszélt időben megjött a négy haver, a fején ekkor már fenn volt a szkafander. Lenn az udvaron felült a motorra, gyászos tervét gyorsan újból átgondolta. Gázt adott, ugratott, s mire az országútra kiért, már csak a motorjának és az álmainak élt. A temető ott volt az országút végén, a sír, amit keresett, a temető mélyén, a sírhoz érve leroskadt eléje, húsz szál piros rózsát tett a fejfa tövébe. A szalagot eligazította, melyre nagy, piros betűkkel ez volt írva: „NEM TUDOK ÉLNI NÉLKÜLED”. A régi emlékek újra felkavarták, a szívét nyugodni egy percig sem hagyták. Visszament a motorhoz, a jó öreg baráthoz, de mintha szívét kötötte volna a fejfához. Majd kis habozás után felült a motorra, a barátai követték őt részvéttel sorba. A hegyi szerpentin volt a tiszteletkör vége, az állandó útvonal régi szép emléke. A fiú arra gondolt, mennyit motoroztak, hosszú hónapokig mily boldogok voltak. De ő itt hagyta, nincs többé, s már nem érdekli semmi, csak egyetlen gondolat: ”utána menni”. Könnyes szemekkel a kormányt markolta, s cseppet sem figyelt a kijelölt útvonalra. Egy hatalmas kanyart egyenesen véve nagyot ugratott a tátongó mélységbe. Ekkor már este volt, a csillagok ragyogtak, lenn a mélységben a vén fák suttogtak. Ott feküdt a fiú fekete ruhában, a motor közelében, a vén fák árnyékában.



forrás: www.chat.hu, "szasza.20" adatlapja